Az ízlésről meg a divatról

(Borongás a Savaria Urbanisztikai Nyári Egyetem 2006. évi kurzusára)

Na, vótunk az asszonnyal Olaszba. Hát azé az nem semmi. Ami ott van, az ide száz év múlva se gyün be. Az tuti. Igaz, egy kicsit má megis bántam. Na, mer azt nem mondtam, hogy mindez má két éve vót. Hát azóta gyötört azzal, hogy neki olyan ház kell. Tuggyák, olyan mediterrán, vagy hogy is híjják. Na persze, ha megmondom az őszintét, hát nekem se vót azér az olyan nagyon ellenemre. Mer csuda takaros házak vótak ott. Azé ott van ízlés. Még a falu is más. Nem ezek a mindegyforma parasztházak. Neeem! Ollyan szép változatossak.

Hát mit lehetett tenni? Építettem neki egy ilyet. Hogy örüjjön. (Most akkó meg má örül, meg boldog. Ez a lényeg, hát nem?)

De persze, azé nem vót ez az egész annyira egyszerű. Mér? Mer, tuggyák van a városnál az a főépítész. Az egy olyan minden lében két kanál. Ne tuggyák meg, milyen! A végén el kellett menni a polimesihez, hogy tegye má takarékra. Azt az meg, behívatta a főépítészt abba a szúrásba, azt kezdte kérdezgetni tűle, hogy mé nem hagy bennünket építkezni. (Azt má csak én teszem hozzá, hogy a saját pénzünkér. Ugye? Mer azé egy ilyen ház nem két forint ám.) Az meg csudára kötötte az ebet a karóhoz, hogy ezé, meg azé, aztán az lett a vége, hogy a polimesi aszonta, hogy megkér bennünket, hogy próbájjunk megeggyezni. Nahát, az egy hosszú történet lett. Mer ettű kezdve sokat jártunk oda.

Én nem tudom, hogy ez magányos, vagy mi a bánat van vele, de nagyon szeret beszégetni. Meg mindenre tud válaszolni. Én olyat nem tuttam mondani, amit meg ne válaszolt vóna azonnal. De élbül. Szóval ez egy hosszú történet vót. 

De meg az is, amég idáig jutottunk. Na még az is egy sztori. Az egész nyomorult városba nem vót egyetlenegy valamire való tervező, aki kedvünkre elkészítette vóna a rajzot. Pedig mindent megmontunk nekik. Ja, mer, hogy többel is próbálkoztunk ám. Persze. De ezek vagy nem akarták érteni, vagy úgy hülyék, ahogy vannak. Pedig adtunk nekik rengeteg fényképet is, mer az én párom a végére annyira beindult ott Olaszba, hogy összefényképezett mindent, amit csak látott, hogy legyen miről megmutatni majd, amit szeretne. Ja, mer mielőtt elindultunk, vettem neki egy fényképezőgépet. Ilyen digitálisat, vagy computereset, vagy hogy mongyák. Persze én csak arra gondútam, hogy fényképezzen bennünket. Ki gondolta vóna, hogy az asszonykám ilyen ügyes fotóművész lesz. Mer tisztára az. Biztos is.

Na és tuggyák, mi a vicc? Az, hogy a végén az rajzolta le a legjobban a házunkat, aki a legkevesebbet kérte. Látják, néha lehet nekünk is szerencsénk. Igaz, előtte má én meg is terveztem neki, tiszta arányosra, vagy léptékesre, vagy hogy mongyák? Szóval a gyerek kockás füzetébül téptem egy lapot, aszt arra. Két kocka egy méter. Nem egy olyan nagy tudomány ez. És nem is hasznátam el csak két lapot. Szóval, egy nagy rizsa ez az egész tervezés. Nekem elhihetik.

Na, hol hagytam abba? Ja, szóval a főépítész. Az, minden áron le akart minket beszélni erről a házról. Hogy nem illik ide, meg, hogy nem olyan anyagokból van, mint amikbű itt építenek, meg a teteje se ollyan ennek, amilyenek a szomszédba vannak. Még jó. Hát milyen legyen egy ilyen ház teteje. Majd padlásos. Mi? Még mit nem. Meg hát olyan az egész Olaszba sincs. De ott eggyáltalán nem, ahol mi jártunk. Amúgy meg akar a rosseb lépcsőt mászni.

Na jó, azér a végére az asszony addig hajtogatta, addig hajtogatta, hogy kell a gyereknek is egy szoba, meg én se tuttam vóna elrakni a biliárdasztalt, mer azt a fejembe vettem, hogy lesz, ha eccer építkezek, hát így lett emelet is. Nem nagy, csak amennyi kellett. Úgy nyócvan négyzetméter, ha van?

Amíg alkudoztunk a tanácson, hogy milyen házat lehetne, milyet ne, hát eccer azt mondja a főépítész, hogy minden faluba van egy lila ház. Azt nem egészen értettem, hogy mé mondta, de igaza lehet, mert nálunk is van itt a közelbe egy. Az csakugyan lila. Csak az a baj vele, hogy fakul. Én nem tudom, hogy milyen gagyi semmi festékkel kenték azt le.

Na, nálunk aztán ez egyáltalán nem így van. Mer a miénk sötét, meg antikolt. Tuggyák az milyen? Nem? Na ezt még elmondom, hogy okosoggyanak. Nem cikiből mondom. Nehogy félreértsék má!  Komolyan, mer én se tuttam. Most meg má tudom. Na mer, hogy ez se hazai találmány. Mer mi van itt? Semmi.

De azér tuggyák, ma má minden kapható, ha van az embernek pénze. Mer begyün. Hozzák, mint a cukrot. Van itt egy nagyon ügyes festő. A Robi. Na az az ecset helyett rongyot használt, meg szivacsot. Mer ezt aggya a leírás. Aszt gumikesztyűbe dógozik, mint a nőgyógyász. Van ám ehhez egy egész táska – úgy néz ki, mint egy diplomata táska, csak mégse. Na ebbe van minden, aminek alapján meg lehet tanúni az egésznek a folyamattyát. Szóval ez egy ilyen használati utasító, vagy mi.

De tényleg úgy járt vele fel-alá a Robi, mint egy diplomata, vagy üzletember. Na a lényeg az, hogy a végére aztán úgy festette ki, mintha az má ott állna évek óta.

Hát ez a válaszom a főépítész úrnak, aki azt is mondta eccer, így a beszégetéseink közbe, hogy egy tuti jó ház úgy néz ki, mintha má száz éve ott állna. Na, hát ez olyan. Pedig vadi új. Még be se bírtuk teljesen fejezni. Mer tuggyák a bóttal is kell foglalkozni.

Ja, még azt se mondtam ugye, hogy vállalkozó vagyok? Mer az vagyok. Mér? Szégyen az? Meg nem is titkolom, jól megy a bicikli.  De kell is a pénz. Mer az is igaz, hogy az ilyen antikolt festés is sokkal drágább, mint az új. Szóval csuda fáin. Az biztos is.

De ha tudom, hogy ezzel ennyi lesz a vesződség, hát ma má bele se fognék.  Na, az is biztos.

És akkor még nem beszéltem semmi egyébről. Mer – rendbe van – a telek az apóspajtás után lett, na szóval az az asszonykám hozománya, vagy hogy is mondjam. És kíválló helyen van, mer még a háború előtt, ebbe az uccába laktak a gazdagok. Szóval ollyan szép nagy házak vannak itt. De azé a mienké se kutyaól. Az tuti.

Má beszéltem a tervezésről. Na az nem vót egy tétel. Ha jól fogom, tán úgy nyócvan? Vagy akörül. Szóval, ha csak a cserepet veszem, tuggyák, ilyen barát apáca, vagy hogy a fenébe mongyák, na az se egy fröccs ára a Bandinál. Bitang egy drága valami. Hát persze, hogy nem magyar. Ugyan má. Ilyet itthon még nem is láttak, nemhogy gyártanák. Meg az is ilyen antikolt, vagy mi a rosseb. Szóval olyan cirmos, vagy fótos, vagy hogy mongyam? Na, abbó nem sajnálták az anyagot. Még jó. Azér a pénzé? Hát mit mondjak? Dög nehéz. Amiatt meg az ácsmunka se fogvájóbol van csinálva. De hála Istennek, a Kohári Gyuri, – tuggyák, az ács – na az se egy ügyetlen fijú. Csuda patentül összerakták azt a tetőt. Ahoz képest, hogy soha ilyet nem látott, hát egy hét alatt feltette a brigádjával. Az meg nem egy idő. Egy tetőre? Na jó, elkérte az asszonytól a fényképeket. Nem mindet, csak amin tető vót. Nézte vagy három napig, amire megtalálta a megoldást. De most má tuggya.

Amúgy meg az agyam eldobom, mer azóta úgy hirdeti magát, hogy ő tud mediterrán tetőt is. Na ezt is tőlünk kapta. Én meg nem kértem ezé semmit. Hát persze szegény Gyuri gyerek nem nagyon fog ebből nálunk megélni, mer a főépítész fogadkozik, hogy ilyenből nálunk több nem lesz. Csak a mienké. Mer valahogy bevette azt a szabályozásba. Hogy ne lehessen. Aztán most a Gyuri gyerek mehet vidékre, ha mediterrán tetőt akar csináni. De ez má legyen az ű baja.

Na azé megmondom én az őszintét. Most má nem is bánom, hogy ez így lett. Mer legyen csak ilyenbű egy. A mienké. Az asszonnyal. Mer a fater is mindig azt mondta, hogy nem baj fijam, ha irígyed van. Mer száz irígy többet ér mint egy, aki sajnál. Na járnak is erre azóta rendesen. Mer komolyan észrevettem. Tuggyák, közel van a temető ide. Erre mindig sokan járnak. Főleg temetésre. Mer azok feketébe vannak. Na, azok is megállnak itt elöttünk, mondhatni kivétel nékű. De amúgy határozottan észrevettem, hogy van, aki csak ezé jön. Azok mindig tovább időznek itt. Aztán meg van, aki kocsival jön. Elsőre padlófék, ha idenéz. Na persze nem lehet nem idenézni. Aztán ha újra jön, mer újra jön, az má időbe lassít. Van itt néha olyan torlódás, hogy Isten bizony félek. Eccer összemennek. Az kéne még! Egy ház miatt?

Ment ez egy darabig, amíg az asszonykám azt nem taláta mondani, hogy űtet ez zavarja. Na mer, hogy mindenki itt bámészkodik. Még cukkótam is egy idejig, hogy vessé magadra aranyom, mer te akartá ilyet. Szép lett, fajin lett, most meg má zavar, hogy másnak is teccik? Na persze nekem se esett jól, hogy a szánkba látnak. Aztán meglett ez ellen is a tuti. Isten bizony, véletlenül találtam, de most má megvan. Szóval olyan nádfonatot tetettem belülrül a kerítésre, tuggyák olyasmi mint a stukatúrnád, csak mégse az, mer sűrűbb. Na ezt meg az OBI-ba talátam. Kár, hogy az nincsen itt nálunk.

Itt csak Tecso van. De legalább má az van. Ez is azt mutattya, hogy nem vagyunk mi egy koszos kis porfészek. Ugyanúgy mint Pesten. Na persze ezt is ellenezte a főépítészünk. Mer hogy rossz helyen van. Meg még olyat is talált mondani, hogy az nem építészet. Mongyuk ebbe igaza lehet, mer az egy olyan nagy doboz. De kit zavar rajta kívül. Na meg ennek a mi házunk se teccik. Csak azt tunnám, hogy ennek mi teccik, mer amit meg ű rajzol, na az meg nekem nem teccik. Csak az asszonynak.

Képzeljék, ez a Tecsó ez nyitva van éjjel nappal. Ha akarnék még éccaka is vehetnék bármit. Na persze az ember éccaka aluggyon. Ha teheti. Nem igaz? Ki a rossebnek kell hajnali háromkor tejföl? De ha má említettem, hát csak elmondom, hogy ott mindig meg lehet állni, mer annak akkora parkolója van, hogy sose állják teli. Nem, hogy éjjel. Éjjel ott rodeózni lehetne. Nem is értem, hogy ezek a gazdagabb gyerekek, hogy nem taláták még ki eztet. Mer azok a kinti gyári útra mennek. Ott csinának mindenféle versenyeket. Én ugye még nem láttam, mer én éccaka alszok, de látom a nyomukat. Az egész út tiszta féknyom.

Na hol hagytam az előbb abba? Ja, a kerítésné. Szóval most má olyan mint a paradicsomba. Még a kutya se lát ki. Igaz, be se.

Na mirű beszéljek még. Ja igen, a rézrül. Mer arra nagyon büszke vagyok. Mer arra nem lehet azt mondani, hogy bádogosmunka. Mer az nem bádog. Gyönyörű vörösréz. Na, az egy nemes anyag, lássák. Amíg én élek kihúzza. Pedig jövőre leszek negyven. Elhinnék?

Szóval azt találtam ki, hogy ha meglesz ez a ház, úgy annak a csatornája, meg minden bádogja rézlemez kell legyen. Az is lett. Na, hogy jót is mondjak errül a mi főépítészünkről, tűle vettem az ötletet a rézre, mer ő azzal fedte le a könyvtára tetejit. Tuggyák, ami valaha zsinagóga vót, bár én arra má nem emlékszek, mer talán attájt születtem, amikor azt átalakították. Az lett a városi könyvtár. Aztán most úgy bővítette meg a főépítész, hogy lett a lapostetőre egy nagy íves tető, amire meg vörösrezet tett. Azt meg úgy magyarázta valahogy, hogy a tetejin kicsi a lejtés, azt, hogy ne ázzék be, hát azé. Evvégbű gondoltam én is, hogy akkó nekem is ilyen kell, mer, hogy a mi tetőnknek se valami csudanagy az esése.

Na a minapába erre járt a főépítész és még fényképezett is. Itt nálunk. A házat. Ezt meg a Hudra Sanyitól tudom, aki akkó csináta a járdát. Mer addig itt beton járda vót. Ugyanollyan semmi beton, mint a szomszédék előtt végig. Igaz, azt a város csinátatta valaha. Vagy húsz éve. Az meg úgy vót, hogy ki kellett ásni a helyit. Az okosok ezt tükörnek híják. (Csak azt tunnám, hogy mit látnak benne?) Na, azt a város hozatott betont beönteni. A lakosság meg csináta. Társadalmi munkába. De ezt most má nem szabad így mondani. Most aszongyák hogy kalákába. Én nem szólok semmit, de olyan is lett. Porlani nem porlik, mer amúgy jó vót az a beton, de a vonala? Na az olyan, mint az ökör után. Úgy aztán én elhatároztam, hogy a házam előtt ezt nem nézem tovább. Van az a lapos terméskő. Mostanába jött be az is, mer egyre többen hasznájják. Csudaszép kerítéseket csinának belűle. Legutóbb a Bató Jóska – tuggyák, a rosszlábú – csinátatott ilyet, itt az ucca elejin. Meg hasznájják lábazatnak, ajtókeretnek meg ablakkeretnek, mer csuda dekoratív. A mútkor láttam olyat a szomszéd faluba, hogy a ház sarkát díszítették ki vele, olyan szabálytalanul, mind a két oldalrú, de csuda fajin vót. Gondókozok azon, hogy még én is tetetek ilyet a házra, mer ez olyan mint a burkolat, csak szabálytalan, bontással nem jár, szóval tiszta munka. Na meg csudamód teccik is nekem. Azt akkó maj lassan elmondható lesz, hogy kész a házunk. De megmondom én a frankót, szerintem ez lesz a legszebb ház itt nálunk a városba. Beszélek má, mi az, hogy lessz? Má, az!

És akkó még nem mondtam el a belsejit. Pedig az se semmi. Ha látnák. Na, megpróbálom gyorsan elmesélni. Szóval, ahogy így megérkezünk, hát van az az előszoba, vagy szélfogó, vagy hogy mongyam? Na ezt én nem akartam, de a tanácson aszonták, hogy az kell. Mé kell, ha Olaszba sincs? Na itt kell. Hát legyenek boldogak, mer, most van. Na persze csak akkora, hogy legyen. Aztán van az ebédlő az amerikai konyhával. Én nem tudom, mér amerikai, de most mindenütt így mongyák. Nekem mindegy vót, de a párom azt akarta, hogy a kettő között legyen egy nagy nyitott válaszfal egy boltívvel. Hát ennek nem lehetett ellenállni, így aztán meglett neki. De igaza vót, mer most má én is azt mondom, hogy csuda aranyos.

Na aztán innen lehet bemenni a nappaliba. Nem akartam, hogy az kicsi legyen. Így ez olyan hatvan négyzetméter, vagy egy kicsit tán még több is. Van, aki nem lakik ekkora lakásba összesen. Mongyák is a haverok. Ja, róluk jut eszembe. Csinátattam bele egy rendes bárpultot. Magamnak is, de főleg nekik. Lássák má, hogy nem semmi helyre gyünnek. Azér az a bárpult az nem akármi. Megkérték az árát rendesen, de megérte. Ott eszi űket a fene, hogy milyen fajin, de azér a legtöbbje csak inni akar. Na a pult meg azér jó, mer oda csak én mehetek be. Aztán ha meg én már nem akarok adni nekik, akkó coki. Bezár a bazár.

Tuggyák mi bánt egyedül? Hogy mé nem hiszi el az a főépítész, hogy mi is a szépet akarjuk? Mé gondujja azt, hogy a mi izlésünk lájtosabb, mint a övé? Mer, mé mongya, hogy ez a mi házunk most a divat? Mér? Nagyon is szép divat ez. Ű meg mindig azt kérdezte, hogy micsinálunk, ha elmúlik a divat? Mer aszongya, hogy a divatjamúlt ruhát, ha má nem módos, akkó el lehet dobni.

De egy házat nem. Na ez igaz. De tuggyák mit? Hát majd építek egy másikat. Azt akkó az lesz az éppen módis. Hogy ezzel mi lesz? Na le ne boncsam má! Majd megveszi valaki. Akinek még úgy is jó. Mink meg akkó má majd megint az újba lakunk.

Azé megvan nekem is a félelmem, mer a párom megin utazni akar. A mút héten aszonta, hogy el kellene menni Görögbe a nyáron. Próbátam csitítani, hogy minek akar olyan szörnyű melegbe menni, mikor itt is meg lehet szakadni a hőségtű. De persze, hogy értette ű nagyon is, hogy mé mondom. Azt megpróbáltam azt is, hogy mennyünk má el előbb oda Balatonfüredre, mer olvastam a Nők Lapjába, hogy ott van egy ilyen görög falu. Azt az, egy nap alatt megjárható még innen is. De meg ha még azután is akar, akkó majd elviszem Görögbe.

De el ne mongyák a főépítésznek, mer az képes, azt addigra átalakíttya a rendezési tervet görögellenesre. Ez mindenre képes.

Amúgy meg szeretem én azért ezt az asszonyt nagyon, mer kettőnk közül, mégis csak neki jobb az ízlése. Mi az, hogy! Az ő ízlése abszolult. Most mondjam azt, hogy nézzenek rám? Mer hogy ő választott engem. Na örűtem a szerencsének! Heló!  

SÁROS LÁSZLÓ DLA ÉPÍTÉSZ