MEZEI LÁSZLÓ "HITVALLÁSA" TERÜLETI FŐÉPÍTÉSZKÉNT

 

Valahogy mindig fizikai munkás építésznek éreztem magam...

 

Egyszer hallottam egy anekdotát arról, hogy ki a legnagyobb költő? … nem más, mint KJ, nevezzük Kovács Jánosnak. Mert ami verset megírt, magának írta és nem akart megfelelni senki elvárásának. Teljes ismeretlenségben élt. Verseit soha nem olvasta senki, csak úgy írt, a saját boldogságára, jókedvében. Így a legszebb, legőszintébb versek általa születtek….. Én, úgy érzem elszúrtam. Még nem sikerült Kovács János nagyságához felnőnöm ebben az építész szakmában, de már nem is tudok. Mert páran látták, hogy mit tettem. Nem nagy dolgokat, de sajnos, meglátták. És nem őszinte dolgok ezek. Mert meg kellett felelniük valaki elvárásának. Hát .. így van ez velem.

 

Rajtam sokszor meglepődnek. Ki ez az ember? Egy egyszerű „mezei” építész. Mond ezt-azt, határozott véleménye mindig van, néha sokat beszél. Úgy kezdtem dolgozni, hogy elengedték a gyeplőt. Tervezhettem, amit akartam. Nem ismertem társadalmi, vagy kulturális korlátokat, a rajzasztal és a zsinórpad szinte mindent elbírt. A minőségből sohasem engedtem, talán ebből élek ma is. Olyan... zöld alma voltam, és megérlelt az élet, a rendszerváltás, a család, a szakmai kihívások. Igazán sohasem készültem főépítésznek. Tisztelettel néztem fel Dr. Winkler Gáborra, becsültem a stílust, a személyes kisugárzást, a meggyőzőerőt, ahogy a legegyszerűbb témákban is megnyilvánult a hétköznapi emberek felé. Átadta a szakmát azoknak, akik számára építészet nem jelentett többet a ballusztrádos, oroszlános kerítésnél. Nekem ő testesítette meg a főépítészt, aki karmesterként vezényli a városkép alakulását. Nem jelentett sokat a rendezési terv, mert csak eszköz volt arra, hogy megmutathassa annak, aki érti, hogy mi a cél.

 

Kezdetben vezető építészként dolgoztam egy a Győri Tanácsi Tervező és a Városgazdálkodási Vállalat érdekeltségében lévő pápai tervező cégnél az ún. Tervber-nél, amíg a rendszerváltás fel nem őrölte a társaságot, majd jöttek a fizikai munkás építész évek. Terveztem többnyire Pápán és környékén különféle épületeket, mellette vezettem a városi ingatlankezelő csoportot, majd a Polgármesteri Hivatal Műszaki Osztályát. Közben szélesedett a világ és folyamatosan megismertem az építésügy szinte minden területét a tervezéstől a beruházásig. Meghirdették a veszprémi főépítészi állást és kellő ambicióval meg is nyertem. Kísérletezésbe fogtam. Megpróbáltam a tanultakból, mások tapasztalataiból és az élet néha szomorú gyakorlatából városrészeket formálni és gondolkodásra bírni az elhivatottakat. Szerintem az öt év alatt látható eredményeket értünk el. Önbizalmat adott a szakma. Hol vagyunk már Kovács Jánostól? Megkérdezték, hogy vállalnám-e a területi főépítész szerepét. Igent mondtam, mert egyre inkább érdekelt a dolog. A Ruttkay Gyula által működtetett iroda szakmai tekintéllyel bírt. Magas fórum, ahol meg kellett felelni. Ez már nem kísérlet volt. Bíztam a szakmában. Hittel. Emiatt lehet most talán hitvallásról beszélni.

 

Másfél évig tartott. Most újra fizikai munkás vagyok. Nem gondoltam, hogy így alakul, mert hittem abban, hogy tudok folyamatosan haladni. Előre. Nem úgy mint hajdan az úttörők, de olyan csapatban dolgoztam, ahol nem hordozott értéket a szakmát csak súroló gondolat, a fércmunka. Beletanultam a jogba, megéreztem az erejét és a gyengeségeit is. Az építészet az ország, a település arca. Az embereké is. Azt mondják ember és kutyája mindig hasonló külsőt formáz. Nagyon igaz ez ember és háza viszonylatára is. Sajnos. A ház, a produktum, az eredmény a mérce. A közvélemény az értékmérő. Úgy gondolom, hogy ha megépül valami, sohasem azt fogják megkérdezni, hogy milyen jogi háttér segített hozzá, hanem azt: miért ilyen? Nem tudtam sohasem elfogadni azokat a kifogásokat, amelyek valamely eredmény sikerét, de inkább sikertelenségét különböző fórumok döntéshozatalaiba csomagolták. Jó eszköznek, mankónak tartom a rendezési tervet, amely önmagában viszont kevés. Csak jog, de ebből még nehéz házat építeni, települést, utcát rendezni. Igaz nélküle sem lehet. Főleg a vizsgálatai nélkül. A helyi szereplők felelősségét és szerepét elhagyhatatlannak tartom. Szakmai szinten is. Legyen ott helyben a főépítész, meg az építészeti kultúra. Ezekből manapság nagy a hiány. Sokszor prófétának éreztem magam területi főépítészként is. Igét hirdettünk, amelynek igazát mindenki elfogadta és mintha mi sem történt volna ment minden tovább úgy ahogy belekezdtek. A tervtanács véleményem szerintem elsősorban konzultációs fórum. Szakmai érvek ütköztetésének helye. Nem szólhat arról, hogy ki kinek az ellensége, aki a kész tervet nem akarja elfogadni. Az első vonal megrajzolásakor már eldőlt minden. Ha rossz helyre került az a vonal, akkor helyre kell tenni. Ez a tervtanács szerepe. Leginkább. A jó építész vagy urbanista onnantól már nem tudja elrontani. És én is nyugodt lehetek.

 

A főépítész karmester. Nem hivatalnok. Közigazgatásban dolgoztam hosszú ideig, de a közigazgatási eljárás szabályai sohasem jelentették számomra az ügyek elintézésének vezérfonalát. Jegyzőkönyvektől és ügyiratszámoktól még nem nyugszik meg a lelkiismeretem. Ha közös nyelvet találtam tervezővel, építtetővel vagy önkormányzattal, akkor sikerélményem volt. Számos alkalommal fordult elő, hogy veszettnek hitt ügy végén mindenki boldogan állt fel az asztaltól. A városépítészet csapatmunka. Különféle adottságok, érzelmek, szándékok, szokások, hagyományok és kultúrák mint alapanyagok színes tárházából kell kifőzni valamit és ez roppant vonzó dolog. Krumplifőzelék és krumplifőzelék között is óriási lehet a különbség. Egy kis fűszerrel és hittel hogy valóban tudok főzni, csodát lehet tenni. Talán egyszer jó szakács lesz belőlem…

 

ps: A szakács is fizikai munkás?

 

ELKÖSZÖNTŐ GONDOLATOK A VOLT TERÜLETI FŐÉPÍTÉSZ KOLLÉGÁKHOZ

 

gondolkodtam

talán túl sokat

nekem most

búcsúznom

kell?

búcsúzzak?

miért?

hisz nem utaztam el

nyugdíjba sem mentem

nem készülök

az égiek sorába

a búcsúval úgyis

mindig

megszakad valami

ami nehezen

hozható vissza

ez igaz

van ami

már nem

hozható vissza

de végül is

szomorú nem vagyok

mert létezem

és élek

és ti is

ez a fontos

így most

csak köszönök

mindent köszönök

mit tőletek

kaptam

a barátságot

a tiszta gondolatokat

melyekben folyton

bíztam

megtanultam

az építész

reménye

hal meg az

utolsók sorában

és nem hiszem

hogy sosem

hallom a kortyot

mellyel halkan

lecsorog

a viszontlátásnak

örülő bor az edzett

torkokon

 

Részlet Márai Sándor Magyar borok c. művéből

 

„…Ha megöregszem, pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince helyét is kinéztem, nem messze az otthonomtól: gyalog járok majd ki és vigyázok, hogy a környékbeliek, bortermelők, gyümölcsöskertek tulajdonosai, vincellérek ne tudjanak meg semmit városi múltamról. Ha megsegít a vaksi sors, hetvenéves koromra tisztességes emberek a maguk világából való tisztességes embernek tartanak majd, tehát bortermelőnek, valakinek, aki tudja, hol kell meghalni. Mert nincs szebb halál, mint egy diófa alatt, a borospince előtt, ősszel, közvetlenül szüret után, mikor az újbor már szunnyad és erjed a hordókban, a diót leverték a fáról, s napnak szelíd ereje van még, mint az öregember szerelmének. Itt ülök majd, egy padon, háttal pincémnek, ahol boraim pihennek, a kecskelábú asztalnak könyökölve. …. Könyvet csak ezerévest olvasok már ebben az időben, s óbort iszom hozzá, ötéves somlóit.”